Írások

Meddig tart az elégedetlenség?

2015. máj. 21
Ki merné feladni azt, hogy boldog legyen?

Minden ember közvetve vagy közvetlenül a boldogságot keresi, és próbálja elkerülni a boldogtalanságot. Ez mintha egy megcáfolhatatlan, alapvető igény lenne, amire azt mondhatjuk: az ember így működik.

4719Na de biztosan így működik és csak így működhet az ember? Ugyanis a boldogság keresésével rengeteg probléma van. Egyrészt, még senki sem találta meg a tökéletesen gondtalan életet, amiben ne történnének negatív életesemények, ahol minden ellen fel lennénk vértezve akár anyagilag, akár mentálisan vagy akár érzelmileg.

Mindenki csak egy picivel több boldogságot szeretne, mint tegnap. Kívánjuk, hogy az élet boldogság-boldogtalanság mutatója a pozitív felé billenjen el, minél nagyobb százalékban: kiegyeznénk azzal, ha az életben mondjuk csak 20%-ban történnének boldogtalanságot előidéző  események. S akkor meddig tart az elégedetlenség? Természetesen a végtelenségig.

A probléma az, hogy azzal áltatjuk öntudatlanul magunkat, hogy ha elég sokat csináljuk ezt vagy azt, akkor a boldogtalanság elmúlik. Aki számára fontos a pénz, az még többet akar belőle, hogy ezzel oldja meg a kihívásokat. Akik számára a spiritualitás fontos, az még többet fog például meditálni… Újabb és újabb párkapcsolatba menekül az ember, hogy az talán jobb lesz… és így tovább…

ratraceÁm olyanok vagyunk, mint a hörcsög a futógömbben… futunk, futunk, de soha sem érünk oda. Vagy mintha szamárként egy botra tűzött répát követnénk, ami mindig az orrunk előtt lóg…

S ki merné azt bevallani, hogy a boldogságának a keresése valójában hosszú távon totálisan értelmetlen, mert csak pillanatnyi kielégülést hoz, ráadásul örök elégedetlenségben tart? Hiszen soha nem lehetek elégedett 100%-ban az életemmel így.

Ki merné feladni azt, hogy boldog legyen?  Mintha attól félnénk, hogy ha elfogadnánk a „rossz” dolgokat, azzal beletörődnénk egy negatív élethelyzetbe, ami ellen nem tennénk semmit, megkeserednénk, megsavanyodnánk, boldogtalanná válnánk. Ettől való félelmünkben inkább választjuk az örökös boldogtalanságot, mintha elfogadnánk annak a lehetőségét, hogy egy kis időre boldogtalanná váljunk.

Hiszen, mint említettem, minden elmúlik: a boldogtalan pillanat is, és a boldog pillanat is.

Ha elengeded azt, hogy boldog akarj lenni, és elengeded a boldogtalanságtól való félelmedet, akkor hirtelen egy csodálatosan kiegyensúlyozott életben találod magadat, ahol UGYANAZT TEHETED, amit eddig, csak immár 100% létörömben.

bluebird-and-rainbowAhol nem zavar, ha éppen nem jön össze valami. Ahol nem akadsz ki, ha rosszat mondanak rólad. Nem borulsz ki, ha megcsalnak. Nem félsz, ha kirúgnak a munkahelyedről. Nem álmodozol egy boldogabb párkapcsolatról.

Csinálsz mindent ugyanúgy – de immáron elvárások nélkül. Félelmek nélkül. Nem rettegve attól, hogy valami balul üt ki – mert valami úgy sem fog sikerülni. Az élet már csak ilyen. Jó is, meg rossz is, ha úgy nézed.

Ez a tökéletesség, amit keresel – és még sem találod. Mert – ahogyan a pszichológia is fogalmaz – mintha öröm-gépek lennénk, amik mindig a boldogságot akarják habzsolni, és menekülnek a boldogtalanságtól.  Valójában lehet, hogy egy ilyen öröm-gép vagy te is? Egy programozott masinéria?

Esetleg szeretnél kiszabadulni az öröm-boldogtalanság (a jó és a rossz) által mozgatott életedből? Ha igen, akkor vajon tudod-e, hogy mi fog ezek után mozgatni? Mi lesz a hajtóerőd?

Erre a kérdésre a választ senki sem tudja neked megadni, mert azt saját magadnak kell megtalálni. Eddig a civilizációnk próbálta megválaszolni a kérdést, de úgy látom, totálisan elbukott. Új, merész válaszok után kell nézni, amelyek eddig is ott voltak az orrunk előtt, csak soha sem láttuk őket.

Ott van benned is a válasz.

* * *

Ha tetszett az írás, érdemes feliratkoznod a hírlevélre, hogy időben értesülj a cikkekről, programokról. (jobb felül)

7 hozzászólás

somorjai klára mondta:

nagyon tetszett a gondolatsor,-ráadásul épp illik a moastani élethelyzetemhez,-tehát úgy érzem, segit nekem megélni,és tudatisabban megélni ezt a periódusomat!-köszönöm CSillagmag!

Kattka mondta:

Nem létezik jó és rossz,
mindkettő EGY doboz.
Fejedben dől el a tudatod,
az, hogy milyennek gondolod.

köszönöm KUNO! hálás vagyok a soraidért :)

Bordi Irén mondta:

1985-ben azt mondtam: – én mától boldog vagyok!
Azt nem mndom, hogy nem voltak rossz napjaim, de olyankor megkérdeztem magamtól, mi is történt most?
A válasz az elmémben az volt, van egy új feladat amelyet meg kell oldanom.
Máig alkalmazom! Mert jól bevált.
Tudom, -túl egyszerűnek tűnik, de számomra nagyon hasznos.
Másokat is megtanítottam rá, és tapasztalom, hogy más is tudja alkalmazni.
Nekem örömet okoz ez és az apró örömek adják az emberi boldogságot.

Máté Csilla mondta:

Minden pillanatban várunk valamire. Azt várjuk, hogy az életünk úgy folytatódjon, ahogy elterveztük, ahogy álmodoztunk róla, egy olyan világban, ami csak a vágyainkban létezik, és megtörténjenek dolgok, amiket át akarunk élni. Azt hisszük, ettől jók leszünk, ettől rendbe jön minden, és végre teljesen boldogok lehetünk. Mindent akarunk. Mindig az elérhetetlenre vágyunk. Feltételhez kötjük a boldogságunkat. Ha megszerezzük, miénk lesz az áhított cél, tárgy, személy, azt hisszük ez a boldogság. És tényleg, néha érezzük is. De a boldogság csalóka, rögtön kisiklik a kezeink közül. Más pillanatban más vágyak születnek, és nem tudunk igazán mit kezdeni azzal, amit birtokolunk. A végén úgy megyünk el, ahogy jöttünk, üresen. Csak néhány tétova, illékony érzés marad bennünk. Csak azt tudjuk, nem így kellett volna élnünk. Az igazán fontos dolgokra sosem volt elég időnk, elég energiánk. Vállat vonunk, azt gondoljuk, majd legközelebb. De az a legközelebb talán sosem jön el, és ahogy az idő múlik, el is felejtkezünk róla. De akkor, ott, abban a pillanatban, amikor már nem lesz több idő, hirtelen fontosnak tűnik. Sokkal fontosabbnak, mint a tárgyak, amit megszereztünk, az egzotikus helyek, ahol jártunk. Minden ki nem mondott szó, minden meg nem élt pillanat ott marad. Azzal a csalóka tudattal siklunk át életből életbe, hogy a legfontosabb dolog soha nem volt a miénk, és bármilyen erőfeszítést teszünk, bárhogy is élünk, soha nem kaphatjuk meg. Mert létünk alaptermészete az önzés, saját kreált vágyaink hajhászása, és közben nem figyelünk egymásra. Céljaink elérése érdekében nem számít milyen rombolást végzünk a környezetünkben, tárgyakban, emberekben. Hisz mit számít mindez. A cél szentesíti az eszközt?!

Nóra Lili mondta:

Az írás elolvasása utàn ez a felismerés jött: Màr nem AKAROK boldog lenni, de még NEM AKAROK boldogtalan lenni. Az akaràst màr elengedtem, de a nem akaràst még nem. KÖSZÖNÖM!

Barbara mondta:

Zseniális!
Imádom ahogy írsz. Hála érte. Jókor jött nagyon.

Katrinca mondta:

Köszönöm az igaz, élő gondolatokat.
Számomra a bizonyítási vágy és az önigazolás kényszere jelenti boldogtalanságaim fő forrását. Mihelyst kilépek e kényszerekből, leegyszerűsödnek, letisztulnak a helyzetek és folyékony én-örömben lelem magam. Arra összpontosítok, hogy bennmaradjak ebben, s ha mégis kibillenek, mihamarabb visszalépjek. Elfogadva, átölelve minden szélsőséget magamban és kívülem.
Most nekem ez a boldogságos működés kulcsa.
Köszönöm, hogy írhattam.

Az oldal használatához kérlek fogadd el a cookie-kat. További információ

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Bezár